Úgy látszik, a sors értesítést kapott, hogy "emberségekről" írok blogot, ugyanis ma megajándékozott egy saját történettel.

A mai napon - péntekre való tekintettel - mindössze ketten voltunk bent az irodában, és a kollégám - megint csak péntekre, továbbá a főnöke távollétére való tekintettel - kivételesen egy órával hamarabb távozott. Úgy döntöttem, üsse kő, én is lelépek fél órával korábban. Spoiler alert: nem sikerült! Ehelyett 20 perccel később, kipirult arccal, leizzadva léptem ki az irodaházból.

Sikerült ugyanis kizárnom magam (az irodánkból). Miután mindent elpakoltam és összekészítettem a "korai" távozáshoz, úgy döntöttem, mégis kiugrom még egyszer a mosdóba indulás előtt. Szokásomhoz híven hagytam, hogy finoman becsapódjon mögöttem az ajtó. Aztán az oldalamhoz kaptam, és jött a dermesztő felismerés: már nem lifeg a derekamon a pittyentős belépő cucc! A táskám elejében lapul, a hétvégi pihenőhelyén. Pedig még meg is kérdeztem magam gondolatban, mielőtt eltettem: Biztosan nem megyek már ki táska nélkül az ajtón? Aztán megnyugtattam magam: Á, dehogy!...

Döbbenten állok a kihalt folyosón, a félhomályban: Na most mi lesz?? Először is megteszem, amiért nekiindultam - ha már ekkora áldozatot fogok hozni érte a nagyon is közeli jövőben...

Cikáznak a gondolatok a fejemben: Felhívjam az egyik kollégámat, hogy jöjjön be, és nyissa ki nekem? - Nem jó, bent maradt a telefonom..! Sőt, a maszkom is! De jó...

Pont velünk szemben van egy Üzemeltetés feliratú ajtó - bekopogok, ez mégis csak egy üzemeltetéssel kapcsolatos probléma. Nem reménykedem túlzottan, hogy van még benn valaki ilyenkor, de végül kijön egy férfi!... csak hogy eltiporja az álmomat: Nem, nincs kulcsuk az irodákhoz, és úgy általában nem tud segíteni a nyomoromon...

A takarítónő! Ő szokott nálunk járni! - csillan fel a szemem, ahogyan szép lassan árnyékot vet arcomra a diszkréten, de határozottan csukódó ajtó.

Irány a lift! De nincs maszkom... Szerencse, hogy ma garbós pulóverben jöttem! Felhajtom a szám elé (és ezzel egyidőben a fejem, hajam köré) - mókásan festek, de jobb, mint a semmi!

Hívom a liftet. Mi is a terv? Sorra járom a lejjebb lévő emeleteket, aztán ha nem találom meg a hölgyet, megyek a portára segítséget kérni. Belépek az érkező liftbe. Megnyomom a gombot. Elmosolyodok: legalább lesz mit megírnom a blogomon! Kinyílik az ajtó a 2. emeleten, kidugom a fejem, körbenézek, sehol senki. 1. emelet... semmi.

A földszinten vagyok, fejemet leszegve somfordálok a recepció irányába - úgy érzem magam, mint egy rossz gyerek, aki otthonhagyta a füzetét... Feljebb húzom a garbót az orromra - még hülyébben nézek ki -, és szégyellősen megkérdezem a pult mögött álldogáló, szemüveges fiatalembert, tud-e valamit irodakulcsokról, vagy esetleg a takarítónő jelenlegi tartózkodási helyéről.

Látja, hogy kínban vagyok, próbál segíteni: a kamerákon legutóbb a parkolók szintjén látta "rohangálni". De jó - mondom magamban. Abból "csak" három szint van! Kérdezem, meg tudja-e mondani, hányadik szinten keressem. Megosztja velem a legnagyobb valószínűségű tippjét...

Futok a lifthez, nyomom a gombot...tuti meg fogok fázni! Csilingel a lift, nyílik az ajtó - két oldalon két kijárat. Gyorsan döntök, sietek az egyikhez, rángatom az ajtót, nem nyílik... Egy pillanattal később eljut az agyamig a felismerés, a megoldás a problémámra: az autóval rendelkező emberek gombbal szokták nyitni, nem fizikai erővel. Látszik, hogy nincs autóm. Megnyomom a gombot (lassan indulhatnék gombnyomó versenyen!)... Értékes másodpercek vesztek el...végre kitárul az ajtó, hátrahőkölök - egy maszkos férfi néz közvetlen közelről az arcomba. Ő is hátrahőköl. Mindketten megijedtünk? - kérdezi derűsen. Mondom, Hát... igen. De kit érdekel ez most?! - gondolom magamban. Nem látott idelent egy takarítónőt? - szólok utána fennhangon. Én nem, de a Józsi biztosan tudni fogja - válaszolja. Befordulok a sarkon, két ember áll egy autónál, megszólítom őket, találkoztak-e a takarító hölggyel. Most ment fel a lifttel - hangzik a válasz.

Lever a víz. Kínomban nevetek.

Meredek a három liftajtóra. Három lift, tíz emelet. Egy pillanatra elmerengek: mekkora a valószínűsége annak, hogy valaha is megtalálom a takarító hölgyet, ha ő is folyamatosan mozog és én is...? Mintha szereplő lennék egy rossz vígjátékban... Talán az iroda előtt kellett volna maradnom...

Lemondóan megnyomom a gombot, nagy lassan megérkezik a lift. Mintha lenne vesztegetni való időm! 

A földszintre megyek először. Ismét látogatást teszek a portás fiúnál, hátha látott valamit a kamerákon. Átsuhan a fejemen a gondolat, hogy talán engem követett nyomon, ahogy észveszejtve rohangálok az irodaház emeletein a liftek között. Jól szórakozhat... Legalább ő. Nem látta azóta a takarító hölgyet, nincs remény.

Megyek a liftekhez. Lassan nevet adok nekik. Úgy tűnik, ez az irodaház lesz az új otthonom. Újra sorra veszem az emeleteket. Első emelet... semmi. Második emelet... semmi. Harmadik emelet, a mi irodánk szintje... elakad a lélegzetem, hirtelen csodálatos kép tárul elém: soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fogok örülni egy kék kukászsák látványának!